A Szent Gellért Iskola hagyományai

Az iskola egyik legjellemzőbb – már tradíciónak nevezhető – hagyománya a Szent Gellért-zarándoklat.
 
Szerencsésnek mondhatja magát az az iskola, amelyiknek van neve. Mielőtt magától értetődőnek fogadnánk el, hogy van, érdemes azokra az iskolákra gondolni, melyeket kizárólag fellelhető helyük közterületének megnevezése vagy valamely adminisztratív sorszámozás jelöl. Különösen szerencsés az az iskola, amelyik nem pusztán névadóját, hanem hite és meggyőződése szerint egyben védőszentjét is tisztelheti és ünnepelheti. Az önálló arculat kialakítása és az iskolához való tartozás egészséges öntudata szempontjából ilyenkor nyilvánvalóan adódik az a lehetőség, hogy a névadó védőszent életpéldája viszonyítási pont legyen az iskola egész életét érintően.
 
A Szent Gellért Iskola esetében értelemszerűen Szent Imre herceg nevelőjének, szent Gellért püspöknek az emléknapja (szept. 24.) válik a legfontosabb ünneppé. De ennek a szándéknak a kinyilvánításán túlmenően mitől válik valóban azzá? Pusztán ennek kijelentésétől ugyanis még nem fogja sem diák, sem tanár közelebb érezni magához ezt az ünnepet.
 
A Szent Gellért Iskola éveken át kereste az ünneplés legalkalmasabb módját. Volt, hogy az iskola egész közössége a gellérthegyi szobornál koszorúzott, volt hogy a diákok Szent Gellért életéhez és emlékéhez kapcsolódó tablók készítésére kaptak felszólítást, volt, hogy Szent Gellértről szóló előadást hallgattak meg, volt hogy a Belvárosi Templomban található csontereklyét látogatták meg. A résztvevők azonban bensőséges ünneplés, valódi közösségi élmény átélése helyett gyakran csak illendően kipipálandó program részeseinek érezhették magukat. Ebben hozott változást az első alkalommal megtartott Szent Gellért-zarándoklat, mely egy kétnapos, vagyis a hétköznapi, megszokott munka- és életritmusból kiszakító program önkéntes választását tette lehetővé. Ennek keretében voltak, akik az esti sötétségbe nyúló gyalogtúrával, voltak, akik kiadós kerékpározással jutottak el Bakonybél bencés monostorába, Szent Gellért remeteségének helyére. A nagy közös tornatermi szálláson eltöltött éjszaka után másnap az egész iskolai közösség együtt lehetett, hiszen az iskola alsós diákjai, valamint azok, akik az egynapos, buszos programot választották, csatlakoztak a már Bakonybélben tartózkodó társaikhoz, s a második nap programjain már az osztályok együtt vettek részt. A kétnapos ünneplés csúcsát és egyben zárását a közös szentmise jelentette.
 
Úgy tűnik, ez a kísérlet eldöntötte a Szent Gellért-nap sorsát. Mára már kialakult az ünneplés négyéves ciklusra épülő rendje. Eszerint az első év Szent Gellért-zarándoklatának célpontja mindig Bakonybél, ahol majd ezer éve Szent Gellért töltötte remete-éveit; a második évben Esztergom, a hajdani királyi város a cél, ahol Szent Gellért a királyi udvar életének aktív részese és alakítója volt; a harmadik évben a zarándoklat végállomása és a programok helyszíne Fehérvár, az a királyi város, ahol a hagyomány szerint Szent Gellért először találkozott Szent Istvánnal, s ahol nevelői megbízatását is kapta.
 
A négy éves ciklus betetőzése a gimnazisták velence-muránoi zarándoklata lett. A helyszínek ilyetén körforgása nemcsak azt teszi lehetővé, hogy diákjaink valóságosan is bejárják Védőszentünk életének fontos helyszíneit, hanem azt is, hogy minden „gellértes” diák életében egyszer iskolai közösségével jusson el Szent Gellért születésének és sírjának városába.
 
Mára már nemcsak a helyszínek körforgása, hanem a hazai Gellért-napok programjának váza is megszilárdult. Eszerint a kétnapos programra vállalkozók választhatnak a kerékpáros és a gyalogos zarándoklat között (az esztergomi zarándoklat esetén még a kenuban való evezést is lehet választani), az esti megérkezést követően pedig más iskolák vendégeként tornatermi körülmények között, szó szerinti értelemben vett közös tömegszálláson töltik az éjszakát (nagyobbrészt aktív társasági élettel), másnap az osztályok – kiegészülve az otthonról érkezőkkel – előre megtervezett program szerint töltik idejüket a nagy közös záró-szentmiséig. (Az esztergomi helyszín arra is lehetőséget ad, hogy a szentmisére szokatlan körülmények között, a Dunán, az egész iskolai közösséget Budapestre hazaszállító hajó fedélzetén kerüljön sor. A hajózás egyébként a fehérvári programnak is része, hiszen a vasúttól a túrázásra alkalmas Velencei-hegység lábához hajók szállítják át a zarándokokat a tó túlpartjára.)
 
A tapasztalatok szerint a diákság számára a Szent Gellért-napi zarándoklatok egyik legvonzóbb része a hajnalba nyúló este. Az első évek tapasztalata alapján az általános alvásra való buzdításnál jobb megoldás, ha az aludni szándékozóknak különtermet, a társasági életre vágyóknak pedig éjszakai programokat (filmnézés, sport, játék, beszélgetés) biztosítunk.
 
A korai útkeresés próbálkozásaihoz képest egyértelműen érezhető, hogy a Szent Gellért-zarándoklat valóban az iskola közös ünnepévé vált. A kétnapos programot választók számának évről évre történő gyarapodása jelzi, hogy a diákság által vonzónak ítélt formát talált az iskola. Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy az önkéntesség révén erősödik az iskola céljaival és szellemiségével való azonosulás lehetősége; ezekből adódóan a diákok nem valamiféle felülről kikényszerített akarat elviselői vagy elszenvedői, hanem az egész Közösséget megmozdító valódi ünnep aktív résztvevői. Az ünneplésnek ezen formája jó alkalmakat teremt a valódi emberi találkozásokra; osztályokon, évfolyamokon, sőt tanár-diák szerepeken átívelő élő kapcsolatok kialakulására. (Mennyire más egy előadóterem szomszédos székein kényszerűen együtt csöndben maradni, mint fatuskón vagy egy hajó fedélzetén beszélgetni! Mennyire más: egy meghallgatott ünnepség után egyedül hazametrózni, vagy egy idegen iskola tornatermének szivacsán hálózsákba burkolózva eddig csak látásból ismert iskolatársakkal hajnalig sustorogni…)
 
A Szent Gellért-zarándoklatok előre nem is tervezett hozadéka a tantestület összetartozásának erősödése. A sok és sokféle, de közös cél elérését szolgáló feladat kooperálásra és a tapasztalatok megosztására készteti a kollégákat. Nem mellékes az sem, hogy a tanárok is szokatlan élethelyzet átélésében osztoznak, a napi iskolai munkától nagyban különböző helyzetekkel és helyzetekben találkoznak.
 
A zarándoklat körforgást jelentő helyszíneinek kiválasztása során tűnt föl Védőszentünk életének sajátos dinamikája: elvonulás és belevetés, a remeteség és a közügyekben való aktív részvétel harmóniája. Ennek tudatosítása számunkra valóban élő és követhető emberré változtatta névadó védőszentünk leginkább szobrokról, oltárképekről és szentképekről ismert misztikus és távoli alakját. (Aki figyel a jelekre, egy ballagás alkalmával joggal kapta fel a fejét: a búcsúzó évfolyam szónoka „Gellért Atyánknak” nevezte szentünket…) Névadóból így lett Patrónusunk…
 
A számunkra jobbára idegen települések idegen iskoláiban való elszállásolás értelemszerűen megköveteli a befogadó iskolával való együttműködést is. Ennek jelentőségét az a felismerés adja, miszerint egy iskola szellemi értelemben vett gazdagságát – sok egyéb mellett – kiegyensúlyozott kapcsolatainak száma is jótékonyan befolyásolja.
 
E téma befejezésképpen meg kell említeni egy sokat mondó tényt: a most ismertetett ünnep-formának eredetileg nem volt semmiféle megnevezése. Egy idő után azonban nagy örömmel konstatáltuk, hogy a diákság körében a zarándoklat kifejezés született meg és terjedt el. A Szent Gellért-zarándoklat ebben a pillanatban és ez által lett igazi tradícióvá.
 
Az iskola életének immár évek óta legkiemelkedőbb kulturális eseménye a november utolsó hetében megrendezésre kerülő Magyar Nyelv Hete. Kialakulásának kezdetben prózaian praktikus okai voltak; nevezetesen a magyartanárok egyik állandó fejtörése: vajon kit, melyik tanulót, kinek a tanítványát indítsák az épp megrendezésre kerülő kerületi, területi, országos, stb. tanulmányi-, helyesírási vagy szavalóversenyen… Kellemes gondot jelent, hogy igen gyakoriak az ilyen jellegű versenyfelhívások, különösen a tanév második felében. Annak érdekében, hogy elkerülhető legyen a túlzott szubjektivitás, és hogy a versenyre való nevezés ne adjon alkalmat a magyar szakos kollégák kínos udvariaskodására vagy éppen felesleges presztízsharcára; döntés született, hogy a magyar nyelv és irodalomhoz kapcsolódó válogató jellegű háziversenyeket rendeznek minden novemberben. Így a diákok egyfelől lehetőséget kapnak a megméretésre, másfelől a verseny végeredménye nyilvánvalóvá teszi, kik azok, akik a legérdemesebbek arra, hogy az iskolát nagyobb versenyeken képviseljék.
 
A versenyek lebonyolításának módja és rendje már néhány év után túlnőtt az eredeti célokon, és határozott koreográfiát nyert, mely által végeredményben valóságos kis kulturális fesztivál született. E szerint november utolsó hete lett iskolánkban a Magyar Nyelv Hete, melynek centrumában valamely abban az évben aktuális téma áll. A hétfői „Betű-vető verseny” (helyesírás) indítja a sorozatot, kedden a „Hang-adó rangadó”-ra (szépkiejtési verseny) kerül sor. A szerdai nap a meghívott előadóké, általában megzenésített verseket hallhatnak a koncert vendégei. A csütörtöki nap jelenti a csúcspontot: a „Szó-szóló verseny” (szavalóverseny) komoly érdeklődésre tart számot mind a diákság, mind pedig a tantestület körében. Hagyománnyá vált, hogy a zsűrit meghívott vendégek alkotják: helyet kapnak benne öregdiákok is, korábbi évek legendás szavalói; elnöknek pedig valamely illusztris személyt, ismert előadóművészt (aki gyakran egyben a szülői közösségnek is tagja) kérnek fel a szervezők. A rendezvényre komoly külsőségek közepette kerül sor, a szavalatokat videofelvétel is megörökíti, a verseny után büfé várja a megjelenteket…
 
Az említett versengésekhez két pályázat is társul: a „Kép-író”-verseny (képzőművészeti pályázat: tetszőleges technikával készített vers-illusztráció) és a „Vers-verseny” (melyre saját művek benyújtásával lehet nevezni).
Az ünnepi hetet a pénteki eredményhirdetés zárja (a versenyek eredményét egész addig szigorú titoktartás övezi, így a találgatások egész héten éberen tartják az iskolai közvélemény érdeklődését). Az eredményhirdetésnek különös rangot ad, hogy tanítási időben, az utolsó óra helyett, és hogy az egész iskola nyilvánossága előtt kerül rá sor. Rövid ünnepi szónoklat és értékelés után komoly könyvjutalomban részesülnek a díjazottak. Hosszadalmas, de izgalmas procedúra ez, mely során (elsősorban az osztálytársak részéről) nagy ováció fogadja a kitüntetetteket, kiknek az iskola igazgatója adja át a jutalmakat. Érdekes hagyomány, hogy a legkreatívabb „versenyszám”, a Vers-verseny győztesei az öregdiákokat tömörítő Szent Gellért Diákszövetség elnökétől vehetik át az elismerést. További kitüntetést jelenthet az érintetteknek, hogy a legjobb képzőművészeti pályamunkák és versek az iskola mini-galériájában kerülnek kiállításra.
 
Ezzel máris elérkeztünk egy újabb, az iskola kulturális életét gazdagító, viszonylag új keletű, de már hagyománnyá váló kezdeményezés említéséhez. Ez pedig a „Gellért-gallér(ia)”. Lényegében egy folyosószakaszról, két kiszögellés közt meghúzódó ám látványosan megvilágított nagyobbacska falfelületről van szó, ahol év közben diákok kiemelkedő munkái (fotósorozatok, festmények, grafikák); nagyobb ünnepek idején aktuális installációk tekinthetők meg.
 
Az iskola legtisztábban irodalmi rendezvényére mindig a Magyar Költészet Napját (ápr.11.) követő pénteken kerül sor. Ez a Szép Szó Kávézó. Kialakulása (jellemző módon) nem tudatos tervezés eredménye, hanem egy jól sikerült egyszeri alkalom továbbélése. Az a magyar szakos kolléganő (Böröcz Judit tanárnő), aki annak idején az irodalmi kávézó ötletét kitalálta és tervét megvalósította, csak nagyon rövid ideig tanított az iskolában; s mikor néhány éve meghívót kapott a rendezvényre, maga is meghatottsággal elegy meglepődéssel tapasztalta, amit ő maga sem gondolt volna: hogy kezdeményezéséből hagyomány lett. Az irodalmi délután egyrészről a kötetlen hangulatú beszélgetések és találkozások helye (ezt hivatott biztosítani a metamorfózison átesett tanterem kávéházként való működése, ahol pincérként serénykedő öregdiákok szolgálják fel a teát, kávét, habos kakaót és süteményeket), másrészről egy (a Szó-szóló versenynél oldottabb hangulatú) szavalóversenynek és egy tréfás irodalmi vetélkedőnek is helyszíne. Az irodalmi kávéháznak megfelelően a résztvevők elegáns kiskanalat, a verseny díjazottjai pedig kiskanalat és a Szép Szó Kávézó logójával díszített csészét kapnak emlékül...
 
Az iskola saját kulturális rendezvényei közül a karácsonyi koncertet, az ehhez kapcsolódó vásárt és agapét kell még megemlíteni. Kezdetben csak a lelkes énektanárnő által szervezett karácsonyi koncertekről beszélhettünk, melynek előadói az iskola diákjai, hallgatói pedig a hozzátartozók és az érdeklődők közül kerültek ki. A minden év karácsony előtti hétében rendezett esemény arculata jelentősen bővült, mikor egy lelkesült osztály szülői közössége és osztályfőnöke a koncert után a közreműködőket és a közönséget büfének berendezett osztálytermébe invitálta agapéra, formálisan is lehetőséget teremtve a kötetlen együttlétre és beszélgetésre. A karácsonyi koncert ilyenformán az iskolát körülölelő tágabb közösség közös ünnepévé, a találkozások fórumává vált. A rendezvény ezen jellegét erősíti ma már az esti koncertet megelőző délutáni vásár is, mely a szülők kezdeményezésének köszönhetően kapcsolódott a nap programjához. A karácsonyi vásárra való készülődés örömteli alkalmat ad diákok, tanárok és szülők kreatív együttmunkálkodására. Ennek hozadéka messze túlmutat a vásárból származó (és az iskola alapítványát támogató) bevétel jelentőségén.
 
Az előbbinél régebbinek számító hagyomány az iskolában a kis elsősök ünnepélyes befogadásának szokása. Értelemszerűen erre mindig a tanév első tanítási napján, az egész iskola jelenlétében, a tanévnyitó ünnepség keretében, vagy még inkább a helyett kerül sor. Koreográfiája szerint az iskolaigazgató beszéde után az 5. osztályosok az iskolai élethez nélkülözhetetlen tárgyakból álló ajándékcsomagot adnak át a kicsiknek. Nyilvánvaló, hogy nem az ajándékok anyagi értéke, hanem a befogadás gesztusa miatt jelent mindez sokat iskolakezdő gyereknek és szülőnek egyaránt.
 
Az iskolai közösséghez való tartozás tudatának erősítését szolgálja az iskolai egyenruha is. Valójában nem is egyenruháról, hanem csupán kiegészítőkről (az iskola címerével díszített sálról illetve nyakkendőről) van szó, hiszen a házirendben is rögzített előírás csak az öltözet kulturált és alkalmi jellegét, továbbá színét (sötét – fehér) szabja meg. Érdekes (és talán nem véletlen), hogy az iskolai egyenruha ügye az iskola arculatát meghatározó tényezők között azon kevesek közé tartozik, melyek esetében a hagyományteremtés szándékával hosszas megbeszélések, gondos tervezés és előkészítés előzte meg a döntéseket; egyelőre mégsem mondható, hogy az egyenruha sikerrel töltené be valódi funkcióját, az identitás kifejezését és erősítését. (Valószínűleg az iskolai egyenruha kötelező jellege is belejátszik mindebbe…)
 
A gimnáziumot kezdő 9. évfolyamosok beavatásának „szertartása” sokáig nem forrott ki igazán. Az egyetlen biztos pont az ősszel sorra kerülő gólyabál volt. Ennek programja azonban igen esetleges, sikerességét is nagymértékben a szervezők (az aktuális 10. évfolyam diákjai és osztályfőnökei) kreativitása határozta meg. Fordulatot a 2008-ban induló tanév, pontosabban a Diákönkormányzat vállalkozó kedvű és jó szervező készségű elnöke, Sziráki Márton hozott, egy háromnapos gólyatábor levezénylésével. A kezdeményezés annyira sikeres volt, hogy már születése pillanatában kötelező érvényű hagyomány lett belőle. A szervezés a Diákönkormányzat feladata, így a tapasztalatok szerint a tábor nemcsak a 9.-es gólyák számára jelent lehetőséget az összekovácsolódásra.
 
Az iskolai szalagavató bálnak mára jó ideje evidenciaszerű menetrendje, rituáléja alakult ki. Ez általában a következő:
Mint ez talán a programokból is kitetszik, a szalagavató bált az ünnepélyesség és a személyesség valamint a humor – általában sikerrel megvalósuló – harmóniája jellemzi.
 
Az intézménytől való búcsúzást természetesen ebben az iskolában is a ballagás jelenti. Az iskola felekezeti jellegéből adódóan ballagási műsor helyett ünnepi szentmise előzi meg a ballagást; ennek végén kerül sor az iskolazászló ünnepélyes átadására és az arra érdemes ballagó diákok (oklevéllel, könyvjutalommal való) kitüntetésére. (Szép szokás, hogy a ballagók útja a templomba való bevonuláskor először Szent Gellért szobrához vezet, ahol mindenki egy –egy szál virágot helyez el.) A ballagókat nemcsak az iskola igazgatója, hanem a diáktársak nevében a 11. évfolyam vezérszónoka is elbúcsúztatja; a ballagási ceremónia legihletettebb pillanatát általában a ballagók nevében mondott búcsúbeszéd adja. A ballagás végeztével az osztályfőnökök diákjaikkal utoljára még vissza- és elvonulnak az osztálytermükbe, ekkor van mód az egészen személyes hangvételű búcsúra is.
 
Intézményünkben is hagyomány a ballagást megelőző este/éjszaka szokásos szerenádozás, melynek végállomása mindig az osztályfőnök.
 
Az iskolától való elbúcsúzás utolsó stációja természetesen az érettségi vizsgákat követő bankett, melyre a legújabban kialakult szokás szerint általában egy (meghatározott időre bérbe vett) dunai sétahajó fedélzetén kerül sor, így – elkerülve a parttalanná váló mulatozást – megfelelő kereteket nyer a formálisan utolsó közös iskolai program.
 
Iskolánkban szép hagyománya alakult ki a diákság elé példaként állítható végzős diákok kitüntetésének is. Ez a kitüntetés a Szent Gellért-díj. Átadására a ballagás alkalmával kerül sor, kitüntetettje a tantestület szavazata alapján erre érdemes diák. Jelentőségét egyfelől a jónevű szobrász (Szmrecsányi Boldizsár – Boldi) által készített plakett értéke, másfelől a diákság körében megfigyelhető egyre intenzívebbé váló előzetes találgatás és esélylatolgatás adja.
Az iskola legreprezentatívabb helyén található emléktábla – talán nem túlzás ezt állítani – örök emléket állít a Szent Gellért-díjjal kitüntetetteknek. Az iskola folyosóin egyre nagyobb számban lógó érettségi tablók természetesen minden végzett diákot megőriznek a kollektív emlékezet számára.
 
A még csekélyke, de egyre gazdagodó múlt számontartásának igénye hívta létre az iskolai archívumokat. A megőrzendő dokumentumok, képek a digitális archívumba kerülnek; a nem digitalizált vagy nem digitalizálható emlékek a hagyományos archívumban kapnak helyet. Az iskola honlapjának képgalériája állandó hozzáférést biztosít a legjobb fotókhoz. A honlap nemcsak az emlékeket őrzi; az iskola arculatának megmutatásában játszik fontos szerepet. Hasonló célt tölt be a (korábbi kísérleteket felváltó) logó is, melyben a vértanúság vörös pálmájának és a tisztaság liliomának együttes szerepeltetése Szent Gellért és Szent Imre mester-tanítvány viszonyát is idézi.
 
Az iskola sportéletének dicső emlékei (kupák és oklevelek) a tornateremhez vezető folyosó beépített sportvitrinjében kapnak helyet.
 
Minden iskola életében kell legyenek olyan alkalmak, melyek esetében a közös szórakozás jelenti az együttlét alapját. Ezek legfontosabbika általában az iskolai farsang. Érdekes, hogy míg az alsó- és a felső tagozaton jól bevált menetrend szerint zajlik a jelmezes bál, addig a gimnáziumban a farsangi délutánnak/estének eddig minden évben más volt a programja.
 
Az iskolai szintű kötetlenebb együttlétnek másik jellemző hagyománya a tanév végi sportnap. Ez az egyes osztályok válogatottjainak különböző sportágakban (futball, kosárlabda, röplabda) való versengését jelenti. A délelőttöt hagyományosan a tanár-diák focimeccs zárja. Az eltelt évek tapasztalata alapján ezt a napot inkább a sportolás és az együttlét öröme, sem mint a versengés tétje jellemzi.
 
A napokon át tartó jó hangulatú együttlét és sportolás lehetőségét – a legnagyobb múltra visszatekintő évről évre ismétlődő esemény – az iskolai sítábor kínálja. Jó érzéssel és némi büszkeséggel mondhatjuk: a síelés végén a gellértes csapatot távozáskor eddig mindig elismeréssel és hálával indították útnak a vendéglátók. (Sokszor hallottuk: „Bár mindig ilyen jókedvű, kedves és fegyelmezett társaságot kellene kiszolgálnunk...”)
 
Az iskolai osztályokon és évfolyamokon átívelő közösségteremtés másik fontos, rendre katartikus élményeket hozó alkalma a Szent Gellért Diákszövetség nagy nyári sátortábora. A tudatosan vállalt – és rengeteg pedagógiai hasznot hozó – nomád körülményeknek és a tábort megelőző klasszikus gyalogtúrának (Talp-a-ló túra) köszönhetően egyébként az eseménynek komoly sport-turisztikai értéke is van. A Szent Gellért Diákszövetséget öregdiákok hozták létre, az egyesület alapító okiratában is vállalt célkitűzésük szerint minden nyáron megrendezik az öregdiákok és a gimnazisták közös táborát. A tábor ötlete és jellege tulajdonképpen örökség: így, kissé rendhagyó módon ünnepelte az iskola fennállásának 10 éves évfordulóját. A lassan legendává váló bélapátfalvi jubileumi tábor lett a Diákszövetség táborainak ősképe. A hagyománnyá lett forma szerint ötnapos gyalogtúrával jutnak el a gimnazisták a tábor helyére (valamely, az erdészetnél előre lefoglalt, a civilizációtól minél inkább elzárt erdei tisztásra), ahol az öregdiákok meleg vacsorával várják őket. (A tábor megszervezése, előkészítése és kiépítése komoly feladatot jelent, melyet ma már valóban teljes önállósággal old meg a még mindig fiatal öregdiákok baráti társasága.) Általános érvényűnek tűnő tapasztalat: a résztvevők életre szóló élményekkel gazdagodnak; ennél fogva – bár komoly elvárásoknak kell megfeleljen – a tábor híre és vonzereje egyre nagyobb.
 
A legtöbb iskolában a nagyobb diákok esetében többnapos osztályszintű tanulmányi kirándulásokat szerveznek. Nálunk sincsen ez másként, annak ellenére, hogy manapság már egyáltalán nem evidencia, hogy egy osztályfőnök kötelességének érezze, hogy ingyen és bérmentve, szabad idejét feláldozva vállalja azt az általában 50-60 órás folyamatos készenlétet és felelősséget, ami ezzel jár. Tapasztalataink szerint a sok közös élmény, az osztályközösség épülése minden fáradságot megér.
 
„Minden iskola olyan, amilyen a tantestülete.” Olykor vitatható, de minden sarkossága ellenére is sokszor igaznak bizonyuló kijelentés ez. Akár egyetértünk vele, akár nem; biztos, hogy az egész iskolai közösség szempontjából nagy jelentősége van minden, a tantestület életét meghatározó eseménynek. Iskolánkban léteznek csak a tanári kart érintő hagyományok is.
 
Az iskolába kerülő új kollégák befogadásának szép és figyelmes gesztusa a belépésükkor való jelképes ajándékozás: meghívót formázó fényképes-szöveges kártya kíséretében kapják meg a tanári szoba kulcsát…
A tanári kartól (akármilyen okból!) megváló kollégákat el is búcsúztatja a tantestület. Az emberi méltóságnak és munkának kijáró tisztelet megadása nem csak a búcsúzó kollégának adhat biztonságérzetet.
Iskolánkban időnként a tantestület saját magának is szervez olyan programokat, amilyeneket eredendően osztályfőnökök szoktak szervezni diákjaiknak: kirándulásokat, közös vacsorákat, színházlátogatásokat. Ezeknek az informális találkozási alkalmaknak jelentős hozadéka van, hiszen az egymás iránti bizalomhoz és szeretethez mindig a megismerésen át vezet az út...
 
A közös karácsonyi ünneplésre az utóbbi évek hagyománya alapján nemcsak a tanárok, hanem az iskolában dolgozó minden munkatárs is kap meghívást. Ennek üzenete mindenki számára nyilvánvaló: takarító, adminisztrátor és igazgató ugyanannak az ügynek érdekében fáradozik.
 
A tantestület legfontosabb programja minden évben a tanévkezdést közvetlenül megelőző kétnapos lelkigyakorlat. Egyfelől valóban lelkigyakorlatról, vagyis a lelki élet gyakorlásának egy módjáról van szó; másfelől azonban legalább ilyen fontos a folytonos együttlét, a beszélgetés, a közös étkezés, az esti játék és borozgatás lehetősége is.
 
A tanári kar havonta sorra kerülő lelki óráját a Krisztinavárosi Havas Boldogasszony Plébánia plébánosa vezeti; hol a hitbéli ismeretek gyarapításának, hol az elmélyülésnek, hol pedig a kötetlenebb beszélgetésnek teremtve alkalmat.
 
E fejezet írója az egyre inkább megszilárduló hagyományok felsorolásának végére hagyta a hite, meggyőződése és tapasztalata alapján legfontosabbat: a közös imádság alkalmait. Ezek a következők:
Talán joggal illet majd minket a vád, hogy e felsorolás túlzóan idealizált képet fest. Nem titok, a gyakorlatban rengeteg küzdelem és olykor küszködés teszi valóságossá és élővé az elmondottakat. De tizenöt év tapasztalata azt is mutatja, hogy sokszor nemcsak a sikerek, hanem épp a kétségek és a nehézségek teszik hitelessé és gazdaggá közös életünket.
 
Meggyőződésünk, hogy sikereinken és feldolgozott kudarcainkon egyként Isten áldása van, s hogy ezek így együtt adják azt az alapot, melyre a továbbiakban is bátran építhetünk.